Böjti gondolatok 3.
„A nép pedig várakozott …” Lk.3.15.
Isten vándorló népének történetét búvó patakként kísérik a próféták. Időről időre megszólalnak. Erővel, hatalommal. Figyelmeztetnek, bátorítanak, korholnak – mindig azt mondják és csak azt, amire a Lélek indítja őket. Boldog az a nép, mely megfogadja prófétái szavát. 2000 évvel ezelőtt feszült várakozásban élt a nép. Figyelte az idők jeleit. Amikor János, akit keresztelőnek szoktunk hívni, fellépett, fogékony lelkek várták üzenetét – hogy Jézus még fogékonyabb, bensejük legmélyéig megnyíló szívekhez szólhasson.
Hol van ma ez a prófétai szó? Hová tűnt az Egyházból ez a megrendítő, megállító, megrázó, felkiáltó, felrázó, megindító szó? Hová tűnt a nép, a várakozó nép? Várakozik ez a nép? Azt hiszem mindannyian várjuk, feszülten várjuk e járvány, a koronavírus okozta járvány végét. És valljuk be: fogékonyabbá váltunk a prófétai szóra. De miért kellett megvárnunk ezt a fájdalmas járványt ahhoz, hogy fogékonnyá váljunk, ahhoz hogy megálljunk és eltűnődjünk életünk folyásán? A prófétai szó, a prófétai jel itt van közöttünk. Teréz anya, Roger testvér, Ferenc pápa számomra mind-mind korunk prófétái. Mit kezdtünk, mit kezdünk az ő tanításukkal? „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az Egyháznak!”
