Nagyböjti gondolatok 17.

„Arról is mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” Lk.18.1.

Nem tudom, hogyan kell szüntelenül imádkozni. A pusztai atyák kívülről tudták a zsoltároskönyvet. Naponta elimádkozták a 150 zsoltárt. A zsoltározás közbeni szünetekben pedig folyamatosan a Jézus-imát mondogatták: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön! ”. De olykor még ők is tartottak szünetet. Mert vendég érkezett hozzájuk, mert elmentek a sztarecükhöz, a lelkivezetőjükhöz, mert…
Avagy a szüntelen imádkozás azt jelentené, hogy rendszeresen imádkozzunk? Étkezés előtt, után, reggel, délben és este? Hányszor és milyen gyakran? Nem tudom. Sok évvel ezelőtt sokat töprengtem ezen a versen. És elhatároztam, hogy ha már nappal a napi zsolozsmázásnál nem tudok többet imádkozni, mert osztályfőnöki, prefektusi munkáim meghatározták napjaimat, megpróbálom az éjszakát átimádkozni. Nagyon figyeltem arra, hogy lefekvés előtt mindig imádkozzak, mi több, imában aludjak el. Mert így az ima elkísér az egész éjszaka folyamán – egyszerre alszom is és imádkozom is, milyen jó – kettő az egyben, dupla haszon.
És tényleg, számomra nem várt hatásai voltak, nagy áldás lett akkor ebből. Egyik ilyen éjjel felébredtem, hogy rémálmom van. Az is világos volt, hogy ez egy visszatérő álmom, még pedig a következő: egy gyereket eltettem láb alól és próbálom rejtegetni. De akkor felébredtem az álom közepén, felkeltem az ágyamban és elkezdtem számolni, megvan-e mindenki. És mindenki megvolt. Hihetetlen megnyugvással töltött el. Számomra ez teljesen felülről jött sugallat volt: nem vagyok bűnös, minden rám bízott fiú megvan, ép és egészséges. (Az álom mélyebb megfejtését rábízom az ehhez nálam sokkal jobban értő pszichológusokra.) Teljesen váratlan felismerést, megszabadulást hozott számomra az, hogy imában tértem nyugovóra. Azóta egészen sajátos, személyes módon, nagy mosollyal szoktam énekelni ezt a zsoltárverset: „álmában is megáldja az Úr, akit szeret”.