Nagyböjti gondolatok 16.

Virágvasárnap a szenvedés evangéliumát hallottuk. Az értünk szenvedő, magára hagyott Jézust szemléltük.

A bűnbánati imánk ma este legyen ennek a folytatása, egy kétségbeesett tanítvány imája:

Urunk, mindannyiunkban ott alszik egy Júdás, egy belülről meghasonlott ember, aki félelmek közepette él, önző és kapzsi; egy ember, aki már nem hisz semmiben, aki csak arra gondol, hogy mentse az irháját a kétségbeesés pillanatában. Mentsd meg ezt az embert, vidd vissza magadhoz!
Urunk, mindannyiunkban ott van egy Péter, egy elbizakodott, aki azt hiszi, hogy ő nem eshet el, nem fog elmenekülni, képtelen téged megtagadni. Mentsd meg ezt az embert!
Urunk, mindannyiunkban van egy bíró, egy Pilátus, aki azt gondolja, hogy ő pártatlan, a tömeg felett áll. Mentsd meg ezt az embert!
Urunk, mindannyiunkban van egy egyszerű katona, aki kész gúnyolódni, lenézni, kinevetni a másikat, együtt üvölteni a farkasokkal, aki képes elmenni az igaz mellett anélkül, hogy észrevenné. Mentsd meg ezt az embert!
Ott van bennem egy Cirenei Simon is, aki semmit sem ért abból, ami vele történik, akit igazságtalanul belekevernek, akinek semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Mentsd meg azt is, aki félre akarna állni, ki akarna maradni az egészből !
Ott van bennem egy elítélt, aki szenved és képtelen kilépni a saját kétségbeeséséből. Mentsd meg ezt az embert!
Ott van bennem egy szent asszony, aki sír és haszontalannak gondolja magát, egy Arimetai József, aki a tőle telhetőt megteszi anélkül, hogy messzebb látna ; szükséges, erényes, de holt cselekedetei vannak. Ments meg minket!
Uram, ott lakozik bennünk … te tudod, … ott lakozol bennünk: eltemetve, annyi álarc mögött – álarcok, melyeket egyszer le kéne már tennünk.
Ments meg minket, Urunk!

Titusz atya